Riszpekt Krisz76-nak a videókért
Tovább után jön a tovább.
Hét éves lehettem, amikor apám kölcsönkért egy munkatársától egy alig nagy korcsolyát, és kivitt a Megyeri útra, hogy megtanítson korcsolyázni. Viszonylag gyorsan ment, kaptam egy sárga-fekete Triál márkájú gyöngyvászon korit, és pár év múlva már egyedül is kiengedtek a jégre. Vagánykodás, bandázás, a nagyok vigyáztak a kicsikre, jó volt. Néha ottmaradtunk a közönségkorcsolyázás után, és megnéztük a meccset, éppen ami jött. Álltunk az ónos esőben, a szabályokat eleinte egyáltalán nem értettem, csak tátottam a számat, hogy mit lehet kezdeni azon a jégen, amin mi nagyokat fékeztünk a csajokra. Aztán kimaradt jónéhány év. A tévében nem adtak hokimeccset, a fröccsöntött Salvo korimat ellopták. Tavaly januárban mentem ki először újra jégkorong mérkőzésre.
Szóval nem vagyok a magyar jégkorong élő emlékezete. Úgy tűnik, mégis jókor kezdtem. De aki ma kezdte, az is jókor kezdte (és holnap sem késő). Ha megöregszem, a térdemre ültetem a kisonokát, és úgy mesélek neki majd, mint nagy idők nagy tanúja. Láttuk a magyar jégkorong felemelkedését. Azt, hogy a magyar bajnokság nemzetközi lett. Hogy a szövetség képes volt egy nagyszerű külföldi szövetségi kapitányt hozni. Hogy az Alba Volán felnőtt a feladathoz a sokkal erősebb osztrák bajnokságban. Sorolhatnánk napestig a tüneteket, már csak egy pár magyar NHL játékos kéne. A legmeggyőzőbb mégis, ha ott ülünk egy jégkorongmérkőzésen és nézzük, ahogyan 30-40 ember kihajtja magát értünk háromszor húsz percen át.
A magyar hoki olyan mint az ország. Pitlák viták, viharok a biliben, főváros-vidék szembenállás, sok sértett vezető az egyik oldalon. Lelkes fiatalok, lelkes szülők, egyre jobb létesítmények, vidám szurkolók és színvonalas csaták, nagy kitartás a másik oldalon. A játékosok meg játszanak, együtt élnek a pályán, hajtanak, felkenik egymást a palánkra, aztán a végén kezet fognak. Mindannyian jól járnánk, ha most fordulna a kocka és az ország kezdene a magyar hokira hasonlítani.
A kéthónapos fiam elaludt a meccs elején az ölemben, reméltem, hogy nem ússzuk meg ugrálás nélkül. Az első magyar gólnál fel is ébredt szegény. Leraktam az ágyába, de megígértem neki, hogy ha sikerül a feljutás, akkor elviszem egy A-csoportos világbajnokságra szurkolni a válogattunknak. Hat-hét évesen már élvezné. Már csak bent kell maradni.