A lapozás után folytatjuk Dave Bidini, a kanadai kókler riportjának közreadását a csíkszeredai élményeiről. Ebben a részben megtudjuk Zoltántól, hogy mi a csíkiak baja a Steuával.  Remélem ennek a fejezetnek a közreadása hozzájárul ahhoz, hogy egyszer majd lehessen itthon is jó könyveket olvasni a jégkorongról. Addig is marad az angol. A korábbi részek itt olvashatók. 

Csíkszeredán az időnk nagyrészét vagy a hotelben vagy a pályánál töltöttük. Korán keltünk, reggeliztünk, és indultunk is Karolinával. A csarnokban egy egész sor helyi hoki méltóságnak bemutatott. Volt játékosok, edzők, sportriporterek meséltek a helyi jégkorong kultúra történetéről és fejlődéséről. Mindössze egyvalakivel nem tudtam találkozni, akinek a felbukkanására nagyon vártam. A beceneve Viszkis.

Viszkis – a hajdani jégkorongozó, aki bankrabló lett – egy állócsillag, az erdélyi hoki Robin Hoodja. Úgy képzeltem, hogy majd titokban találkozunk, mondjuk egy parkban sötétedés után, egy külvárosi üres telken, vagy mérkőzés közben a csarnok padlásterében. Persze sosem jött el. A magyar hatóságok elsőszámú közellenségként üldözték, közben Karolina és barátai ilyeneket mondtak róla: „Csak a bankoktól lop, az emberektől soha.” Nagyon udvarias és előzékeny rabló.” „Minden csíki neki szorít, főleg a szurkolók a sportmúltja miatt.” „Nagyon okos srác, és tulajdonképpen a légynek sem árt.” A Viszkis neve huszonhét rabláshoz köthető, amivel 140 milliót zsákmányolt. A rablásokat Orbán Gáborral, magyarországi játékostársával követette el. A tény, hogy ő ma Magyaroszágon a legkeresettebb bűnöző, kétségtelenül hozzájárult a népszerűségéhez. Itt Székelyföldön valóságos legenda övezi. Az a pletyka járja, hogy a Viszkis eljön a bajnokság utolsó, Steaua elleni összecsapására. A meccset különben átrakták vasárnap délutánra, mivel a legutóbbi közvetítés a második legnézettebb sportközvetítés volt a forradalom óta. Ezt csak az a vb selejtező focimeccs előzi meg, ahol fennállása óta először verte el a román válogatott a magyar gárdát.

Mintha az egész rájátszás ennek az összecsapásnak az előjátéka lenne, érezni a feszültség növekedését ahogy közeledik a nap. Mind a Sport Klub, mind a Steaua lerendezte a gyergyói és a galati csapatot. A Galati valamivel korábban adta el első kapusát a Steuának egy zsák használt hokis felszerelésért, amire nagy szükségük volt, hogy fenntartsák a csapatot. Elsőként Becze Zoltántól hallottam a Steaua – Csík szembenállásról. Zoltán bőbeszédű ember, aki miközben mesélt folyton az ujjával böködött. Ezt csak akkor hagyta abba, amikor a kabátomnál fogva magához húzott a mesélés hevében úgy, hogy az orrunk majdnem összeért. A helyi magyar nyelvű újság riportereként szívesen hívta magát a nemzetközi sport sajtó képviselőjének. Zoltán az erdélyi Foster Hewitt. Az évi egy-két országos jégkorong közvetítésen mindig szerepelt, vagy sportriporterként vagy szakkommentátorként. Utolsó csíkszeredai napomon elvitt a helyi tévéstúdióban. Nyolcvanas évekbeli bajnoki döntők felvételeit varázsolta elő. A döntőket akkoriban Gyergyószentmiklóson játszották, szabadtéren. A játékosok szinte négykézláb keresték a korongot a sűrű hóesésben, a palánkon túl pedig ott magasodtak az erdélyi Havasok gyönyörű ormai. Zoltán közvetítői stílusa visszafogottan síri hangú, amit csak az tör meg, amikor egy-egy gólnál belevisít a mikrofonba.  Meséltem neki, hogy Hewitt közvetítői állását sokan úgy írták le, mint a kanadai rádiózás Noé bárkáját. – Nekem is van egy ilyen bárkám. Az ahol ülök. Onnan mondom el az embereknek az igazságot. – felelte.

Zoltán remek információ forrás volt. Amikor először találkoztunk rögtön magával vitt a Sport Klub elnökségi szobájába. Ez az egyetlen fűtött helység a csarnokban, és úgy nézett ki, mint egy gimnáziumi klubhelység a hatvanas évekből. –     Ez itt a főnökök helye.- harsogta, miközben tartotta az ajtót az egyesület főtitkárának, aki éppen egy tálca sörret és egy kancsó kávéval egyensúlyozott befelé. Amikor bekapcsoltam a diktafonomat a kezét jelentőségteljesen a vállamra tette, a szemembe nézve megszorította:

–        A Steuával kell kezdenünk.

–        Mi van a két csapat között? – kérdeztem.

–        Nos, maga is láthatja, hogy mi itt Csíkban bebizonyítottuk, hogy mi vagyunk a legjobbak jégkorongban egész Romániában. Megmutattuk a világnak, hogy még ha kisebbség is vagyunk, a hoki akkor is a miénk, ez a mi hangunk. Az elmúlt hetven év alatt egyetlen román sem játszott a csapatunkban, csak magyarok. Így növekedett itt a csapat iránti szeretet. 1989-ben Csíkszereda volt az első hely, ahol egyszerre ötezer ember énekelt egy magyar dalt nyilvános helyen. Ez a csapatunk himnusza volt. Egy olyan dal, amit még a templomokban is hallhat errefelé. Egy nagyon tehetséges helyi zeneszerző írta, s az én nagyapám, Becze Anton írta a szöveget. Holnap a Steaua elleni meccsen is hallani fogja ezt a magyar dalt. És hallani fogja az a többmillió ember is országszerte, aki bekapcsolja a közvetítést.

–        Énekeltük ezt a dalt annak dacára, hogy nem nézték jó szemmel. Énekeltük, ha győztünk, énekeltük, ha kikaptunk. A lényeg, hogy jöjjön a hangunk. – kezét itt  a szája elé emeli, és úgy gesztikulál, mintha egy szalagként húzza ki a hangot a torkából képletesen. –        Folytattuk akkor is, amikor tudtuk, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kommunisták nem engedik nyerni a Sport Klubot a bajnokságban. Az egész azt hiszem Ceausescu-ig vezethető vissza. Ceausescu szerette volna magát nagy sportembernek képzelni, ezért tömérdek pénzt költött a sportra. De inkább a látványos díszletekre, amolyan göbbelsi propaganda stílusban. A pénz nagyrészét a Steaua kapta, ami a hadsereg csapata lett, Ceausescué, a kommunistáké. A nagyváros, Bukarest csapata. Mivel mi kisvárosiak vagyunk, ráadásul magyarok, ide nem jutott szinte semmi a nagy pénzből. Nagyjából ma is ez a helyzet. Csak akkor kaptunk volna támogatást, ha a legjobb játékosainkat átengedjük a Steuának. Természetesen ebbe nem mentünk bele, így szenvedtünk. Ceausescu alatt minden lehetséges dolgot elkövettek, hogy ne legyünk bajnokok. A Steaua sportolói katonákkal és a Securitatéval utaztak.1985-ben még azt is megcsinálták, hogy három napra a bolondok házába záratták a legjobb játékosunkat, hogy ne tudjon játszani a Steaua ellen. Aztán azt mondták a csapat többi részének, hogy ha nem vesztik el a bajnokságot, akkor könnyen ők is diliházba kerülhetnek.

forrás: www.sportclub.ro

–        Ceauescu természetesen azért be volt gyulladva. Mit gondolnak majd a nyugatiak, ha meglátják egy nemzetközi tornán a magyar neveket a román válogatott mezén. Kínosnak érezte volna a magyarázkodást. Ezért úgy rendelkezett, hogy mindig a Steauanak kell nyernie. És aki a nemzeti válogatottba akar bekerülni, annak románosítania kell a nevét. El tudja ezt képzelni? Nevet változtatni csak hogy a saját országodnak játszhass? Eleinte megfenyegették és megfélemlítették a bírókat, de később már erre nem is volt szükség. A játékvezetők tudták, ha nem fújnak a Steuának könnyen bekopoghat hozzájuk a Securitate. Lehet, hogy nehéz ezt önnek ma elképzelnie, de ez akkoriban élet és halál kérdése volt.

A Securitate Ceaucescu titkosrendőrsége volt, kezük mindenhova elért. Hatalmas civil informátori hálózatot működtetett talpas besúgókból. Az állampolgárokat egymás ellen fordították, és akik a hatalomhoz leglojálisabbak voltak részesei lehettek a román titkosrendőrségnek. Telefonokat hallgattak le, leveleket állítottak meg, magánbeszélgetéseket hallgattak ki nyilvános helyeken. Mindez oda vezetett, hogy az emberek féltek egymással találkozni, még kis csoportokban is. Fénykorában több mint egymillió besúgója volt a Securitaténak, mindegyik mögött egy tartótiszt állt, aki a jelentéseket vezette azokról, akiket megbízhatatlannak tartott az állam, írókról, festőkről, hajdani aktivistákról és olyan kölykökről, akik magyarul dalolásztak kocsmákban. Ceaucescu uralma alatt nem lehetett hatósági engedély nélkül lakóhelyet változtatni, és aki több mint huszonnégy órára érkezett látogatóba be kellett hogy jelentkezzen a helyi rendőrségen.

Ebben a politikai környezetben a jégkorong az önkifejezés fontos terepévé vált, olyan hellyé, ahol nagy számban szabadon összejöhettek az emberek, és hallathatták hangjukat. A lelátón kiabálhattak, fütyülhettek és szidhatták a Steuát. Néha a meccs előtt begyűjtötték a leghangosabb szurkolókat, a Vákár-éra egy régi játékosát a bíróság tiltotta el attól, hogy kétszáz méternél közelebb merészkedjen a jégpályához. Mégis, a csíki szurkolók kitartóak és bátrak maradtak, így hosszú éveken át az ellenállás egyetlen igazi hangja Romániában azok hangja volt, akik a lelátón énekelték az Erdélyi himnuszt.

–        A kormány mindig is utazott a Sport Klub szurkolóira. – mondta Zoltán, miközben kávét kortyolgatott kis porcelán csészéjéből. – Még Caeucescu után sem változott a helyzet. Pár évvel ezelőtt a Steaua elhívta a focicsapat ultráit ide, csak hogy többen legyenek, mint a csíkiak. Ezek az alakok még soha életükben nem láttak azelőtt jégkorong mérkőzést. A huligán banda azzal gyalázta a csíki szurkolókat, hogy „Bűnözők!” „Ki a magyarokkal Romániából”. Mivel rendőrök nem voltak a meccsen, a szurkolók egymásnak estek. Előkerültek a bicskák is. Még nem volt plexi a palánk fölött, így a huligánok átugráltak a jégre, és megtámadták a játékosainkat. A román sajtó másnap azt harsogta, hogy a csíkiak megvadultak, erőszakot szítanak, és nem szabadna beengedni őket hokimeccsekre. A lapok igyekeztek ellenünk hangolni a közvélemény, és ez még ma is gyakori taktika. Azt terjesztették, hogy nem tanácsos románoknak erre tévedni. Igyekeztek azt is elérni, hogy a szurkolók testi épségére hivatkozva eltiltsák a Vákár csarnokot a bajnoki mérkőzések rendezésétől. Ezek az újságírók még sosem jártak Csíkszeredán, és még mindig azt hiszik, hogy a kommunizmusban élnek.

Amikor végeztünk a kávékkal a titkár elvitte az üres csészéket. Megköszöntem Zoltánnak az értékes információkat. Végül egy jótanáccsal búcsúzott: – Azért legyen óvatos a meccsen. Vigyázzon magára s a feleségére! A VIP-ban fognak ülni, de tömegben azért vigyázzon! Csak üljön a helyén, figyeljen, és tapasztaljon, rendben? – Ezekkel a szavakkal tessékelt ki a szobájából. Végigmentem a folyóson, amit a Sport Klub játékosairól készített gyerekrajzok díszítettek.