Drága jó Laci szólt, hogy éppen egy éve nem írok semmit ide a Bodicsekre. Így igaz, pedig mostanában egyre többet jár a blog az eszemben. Váltottam munkát, neveltem gyereket, iskolát keresünk, elköltöztünk, felújítottunk, beszálltam egy rádióműsorba a Tilos Rádióban. Időm kevés, az összefoglalók és eredmények követése meg önmagában eléggé untatott. De történt más is. Nemrég elkezdtem jégkorongozni, és ez kezdi átrendezni az életet.
Már régen terveztem, hogy középkorú létemre megtanulok hokizni. De ahogy lenni szokott ez is csak húzódott. Először gyorsan rommá törtem a bal csuklómat, aztán mindig közbejött valami. Szeptemberben végül dobtam egy üzenetet Gurigának a Gerillahoki alapítójának, akit még az UTE környékéről ismertem. Ő közben jégkorong edző lett, sportmanager, és megalapította ezt az amatőr sportegyesületet. "Jégkorongot mindenkinek!" - ez a jelszó. Ebben magamra ismertem, a mindenki közé én is beférek. Különféle barátaim játszottak különféle időben és helyeken, de mind erősen túlképzettek voltak hozzám képes. Ott volt a srác, aki a Balaton jegén töltötte gyerekkora minden téli délutánját (és akkor még ugye voltak telek!), aztán volt az egykori Leveles-kupa győztes. Engem az élet tanított korcsolyázni. Az újpesti jégen muszáj volt valahogy imponálni a csajoknak. Utána meg különféle randi, majd kardió célokkal jártam a Városligetbe. Erre pont elég volt, amit az élet tanított. De az, hogy a Műjégen tudok koszorúban fordulni, meg az egy irányba hoki fék még nem korcsolyázás.
Szeptember végén kölcsönkértem a balatoni srác cuccát, hogy kipróbáljam a jégkorongot. A rákészülés olyan volt, mint sok romantikus film, és Playboy nézegetése után leszólítani az első csajt. Elméletben jobban ment a dolog. De ha már ott vagy, akkor csinálni akarod rendesen. Az elején a feladatokat alig értettem, és sok gyakorlatról el sem tudtam képzelni, hogy a végére jutok. Beálltam a sor végére és nyomtam. A kondícióval nem volt sok gond, de a koordinációval annál több. De kedves, támogató volt a csapat. Külön öröm, hogy az edzésen vannak lányok is, akik az empátiájukkal sokat tudnak segíteni. Itt mindenki azért van, mert szeret sportolni, ügyesebb, erősebb akar lenni holnap mint ma, és ezt tiszteli is a másikban. Az első edzés végén a szabad játékban, a harmadik sor egyik csatár posztján kóvályogtam az UTE csarnokában, ahová korábban leginkább szurkolni jártam. Próbáltam felidzéni a Playstation játékból, hogy hova küld az NHL13-ban szóló módban a helyezkedést segítő nyíl. Tök béna voltam, de fülig ért a szám és a végén minden ruhámból csavarni lehetett a vizet.
Azóta rendszeresen járok. Vettem magamnak cuccokat. Volt sikeres cselem, adtam gólpasszt, lőttem gólt, játszottam edző meccset. Igyekszem megtanulni amit lehet. Voltam már a Gerillák B csapatával tornán, ahol rommá vertek, de a fiaim így is büszkék voltak rám. Én is magamra. Főleg azért, mert 37 évesen sikerült kiléptem a komfort zónámból, és elmentem legbénábbnak egy csapatba. Igyekszem felzárkózni, de nagy amatőr játékos már nem leszek. De nekem az is elég, ha megmarad a hokitól a letörölhetetlen vigyor a képemen. Ha minden jól megy, van még húsz évem.
Hasonló jókat kívánok nektek is.
