A nagy presztizsű Jégkorong blog is megírta már, hogy új szurkolói klub alakult az UTE jégkorongcsapata mellett Real Újpest néven. A szurkolói klub célja, hogy a sport kft-s időkben visszaásson az egyesületi sport gyökereihez, segítsen képviselni a szurkolói érdekeket, illetve becsatornázza a szurkolók tetterejét. Erre ma nagy szükség van, mert valami már jóideje nem működik Újpesten. Van egy egész jó kis jégcsarnok, egy jó brand, nagy hagyományok, sok fiatal az utánpótlásnevelésben. Mégsem akar senki az UTE-ba igazolni, az edzésen összeugrottak a játékosok. A csabatban egy éve nincs egyetlen válogatott kerettag sem, a korosztályos válogatottakban is csak elvétve. Az átlagos nézőszám 3-400 körül volt az előző szezonban. Közben van egy szakosztályvezető, akinek évekkel ezelőtt lejárt a mandátuma, és úgy kerüli a nyilvánosságot, mint a pestist.

Nem vagyok egy nagy kollektivista, nem hiszem, hogy az amatőr sport lenne a jövő, és azt sem, hogy a szurkolóknak kell a csapat összeállítását diktálni. De hiszem, hogy az egyesületi gyökerű élsportnak meg kell tartania az élő kapcsolatot környezetével, ami felemelkedését lehetővé tette. A nyilvánosság és a civil kontroll még soha, egyetlen tisztességes üzletnek sem tett rosszat. Itt az ideje, hogy a nagymúltú szakosztály tisztán és átláthatóan működjön a közönségének segítségével, ha máshogy nem megy.

***

Epilógus: Ez a bejegyzés egy comming out is lett egyben. Eddig nem volt szó arról, hogy én milyen meccsekre is járok. Újpesten nőttem fel, a kevésbé sikeres atlétikai és kézilabda szakosztályokat erősítettem gyerekkoromban. Sporttagozatosként részt vettünk a focistadionban egy nagyszerű élőképben 1985-ben, amikor századik születésnapját ünnepelte a klub. Az alig tízéves lakótelepen nehéz volt elhinni hogy vannak ilyen régóta működő dolgok. Annyira valószínűtlen volt az egész, mintha még össze lehetett volna futni az Árpád úton az újpesti partizánokkal. A focista haverjaimmal jártunk labdátszedni az Újpest meccsekre. A téli hétvégéken a még nyitott jégpályán terítettük be a csajokat jégszilánkkal. Utána meg némi dorgálást veszélyeztetve ottmaradtunk egy-egy hokimeccsen is, és kilőtt korongokra vadásztunk. Önérzetesen tiltakoztunk, amikor valaki Dózsának hívta az UTE-t. Az első adag gázsprét is 13 éves vad ultraként kaptam a Újpest - Napoli focimeccsen, amikor őrjöngött a lelátó, mert egy biztonsági őr levert egy labdaszedő kisfiút, aki autogrammot akart kérni az isteni Diegotól. Aztán elköltöztünk, és nem is rajongtam a kifordított bomberdzsekis testvériségért. Azért nem múlnak el nyomtalanul a gyerekkori emlékek. Két éve újra járok hokimeccsre. Szorítok egy jó újpesti hokicsapatért. De nem gondolom, hogy aki másnak szurkol az hülye vagy téved. Remélem minden szurkolónak olyan klassz élményeken nyugszik a klubszeretete, mint az enyém. Ha így van, akkor jó eséllyel megértik és tisztelik mások hasonló kötődését. A Real Újpest blogjába ilyen szurkolók üdvözölték az újpesti kezdeményezést. Szerencsére a jégkorong nem háború.