A lapozás után folytatjuk Dave Bidini, a kanadai kókler riportjának közreadását a csíkszeredai élményeiről. Ebben a részben megtudjuk Zoltántól, hogy mi a csíkiak baja a Steuával. Remélem ennek a fejezetnek a közreadása hozzájárul ahhoz, hogy egyszer majd lehessen itthon is jó könyveket olvasni a jégkorongról. Addig is marad az angol. A korábbi részek itt olvashatók.
Csíkszeredán az időnk nagyrészét vagy a hotelben vagy a pályánál töltöttük. Korán keltünk, reggeliztünk, és indultunk is Karolinával. A csarnokban egy egész sor helyi hoki méltóságnak bemutatott. Volt játékosok, edzők, sportriporterek meséltek a helyi jégkorong kultúra történetéről és fejlődéséről. Mindössze egyvalakivel nem tudtam találkozni, akinek a felbukkanására nagyon vártam. A beceneve Viszkis.
Mintha az egész rájátszás ennek az összecsapásnak az előjátéka lenne, érezni a feszültség növekedését ahogy közeledik a nap. Mind a Sport Klub, mind a Steaua lerendezte a gyergyói és a galati csapatot. A Galati valamivel korábban adta el első kapusát a Steuának egy zsák használt hokis felszerelésért, amire nagy szükségük volt, hogy fenntartsák a csapatot. Elsőként Becze Zoltántól hallottam a Steaua – Csík szembenállásról. Zoltán bőbeszédű ember, aki miközben mesélt folyton az ujjával böködött. Ezt csak akkor hagyta abba, amikor a kabátomnál fogva magához húzott a mesélés hevében úgy, hogy az orrunk majdnem összeért. A helyi magyar nyelvű újság riportereként szívesen hívta magát a nemzetközi sport sajtó képviselőjének. Zoltán az erdélyi Foster Hewitt. Az évi egy-két országos jégkorong közvetítésen mindig szerepelt, vagy sportriporterként vagy szakkommentátorként. Utolsó csíkszeredai napomon elvitt a helyi tévéstúdióban. Nyolcvanas évekbeli bajnoki döntők felvételeit varázsolta elő. A döntőket akkoriban Gyergyószentmiklóson játszották, szabadtéren. A játékosok szinte négykézláb keresték a korongot a sűrű hóesésben, a palánkon túl pedig ott magasodtak az erdélyi Havasok gyönyörű ormai. Zoltán közvetítői stílusa visszafogottan síri hangú, amit csak az tör meg, amikor egy-egy gólnál belevisít a mikrofonba. Meséltem neki, hogy Hewitt közvetítői állását sokan úgy írták le, mint a kanadai rádiózás Noé bárkáját. – Nekem is van egy ilyen bárkám. Az ahol ülök. Onnan mondom el az embereknek az igazságot. – felelte.
– A Steuával kell kezdenünk.
– Mi van a két csapat között? – kérdeztem.
– Nos, maga is láthatja, hogy mi itt Csíkban bebizonyítottuk, hogy mi vagyunk a legjobbak jégkorongban egész Romániában. Megmutattuk a világnak, hogy még ha kisebbség is vagyunk, a hoki akkor is a miénk, ez a mi hangunk. Az elmúlt hetven év alatt egyetlen román sem játszott a csapatunkban, csak magyarok. Így növekedett itt a csapat iránti szeretet. 1989-ben Csíkszereda volt az első hely, ahol egyszerre ötezer ember énekelt egy magyar dalt nyilvános helyen. Ez a csapatunk himnusza volt. Egy olyan dal, amit még a templomokban is hallhat errefelé. Egy nagyon tehetséges helyi zeneszerző írta, s az én nagyapám, Becze Anton írta a szöveget. Holnap a Steaua elleni meccsen is hallani fogja ezt a magyar dalt. És hallani fogja az a többmillió ember is országszerte, aki bekapcsolja a közvetítést.
– Énekeltük ezt a dalt annak dacára, hogy nem nézték jó szemmel. Énekeltük, ha győztünk, énekeltük, ha kikaptunk. A lényeg, hogy jöjjön a hangunk. – kezét itt a szája elé emeli, és úgy gesztikulál, mintha egy szalagként húzza ki a hangot a torkából képletesen. – Folytattuk akkor is, amikor tudtuk, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kommunisták nem engedik nyerni a Sport Klubot a bajnokságban. Az egész azt hiszem Ceausescu-ig vezethető vissza. Ceausescu szerette volna magát nagy sportembernek képzelni, ezért tömérdek pénzt költött a sportra. De inkább a látványos díszletekre, amolyan göbbelsi propaganda stílusban. A pénz nagyrészét a Steaua kapta, ami a hadsereg csapata lett, Ceausescué, a kommunistáké. A nagyváros, Bukarest csapata. Mivel mi kisvárosiak vagyunk, ráadásul magyarok, ide nem jutott szinte semmi a nagy pénzből. Nagyjából ma is ez a helyzet. Csak akkor kaptunk volna támogatást, ha a legjobb játékosainkat átengedjük a Steuának. Természetesen ebbe nem mentünk bele, így szenvedtünk. Ceausescu alatt minden lehetséges dolgot elkövettek, hogy ne legyünk bajnokok. A Steaua sportolói katonákkal és a Securitatéval utaztak.1985-ben még azt is megcsinálták, hogy három napra a bolondok házába záratták a legjobb játékosunkat, hogy ne tudjon játszani a Steaua ellen. Aztán azt mondták a csapat többi részének, hogy ha nem vesztik el a bajnokságot, akkor könnyen ők is diliházba kerülhetnek.
forrás: www.sportclub.ro
– Ceauescu természetesen azért be volt gyulladva. Mit gondolnak majd a nyugatiak, ha meglátják egy nemzetközi tornán a magyar neveket a román válogatott mezén. Kínosnak érezte volna a magyarázkodást. Ezért úgy rendelkezett, hogy mindig a Steauanak kell nyernie. És aki a nemzeti válogatottba akar bekerülni, annak románosítania kell a nevét. El tudja ezt képzelni? Nevet változtatni csak hogy a saját országodnak játszhass? Eleinte megfenyegették és megfélemlítették a bírókat, de később már erre nem is volt szükség. A játékvezetők tudták, ha nem fújnak a Steuának könnyen bekopoghat hozzájuk a Securitate. Lehet, hogy nehéz ezt önnek ma elképzelnie, de ez akkoriban élet és halál kérdése volt.
– A kormány mindig is utazott a Sport Klub szurkolóira. – mondta Zoltán, miközben kávét kortyolgatott kis porcelán csészéjéből. – Még Caeucescu után sem változott a helyzet. Pár évvel ezelőtt a Steaua elhívta a focicsapat ultráit ide, csak hogy többen legyenek, mint a csíkiak. Ezek az alakok még soha életükben nem láttak azelőtt jégkorong mérkőzést. A huligán banda azzal gyalázta a csíki szurkolókat, hogy „Bűnözők!” „Ki a magyarokkal Romániából”. Mivel rendőrök nem voltak a meccsen, a szurkolók egymásnak estek. Előkerültek a bicskák is. Még nem volt plexi a palánk fölött, így a huligánok átugráltak a jégre, és megtámadták a játékosainkat. A román sajtó másnap azt harsogta, hogy a csíkiak megvadultak, erőszakot szítanak, és nem szabadna beengedni őket hokimeccsekre. A lapok igyekeztek ellenünk hangolni a közvélemény, és ez még ma is gyakori taktika. Azt terjesztették, hogy nem tanácsos románoknak erre tévedni. Igyekeztek azt is elérni, hogy a szurkolók testi épségére hivatkozva eltiltsák a Vákár csarnokot a bajnoki mérkőzések rendezésétől. Ezek az újságírók még sosem jártak Csíkszeredán, és még mindig azt hiszik, hogy a kommunizmusban élnek.
Amikor végeztünk a kávékkal a titkár elvitte az üres csészéket. Megköszöntem Zoltánnak az értékes információkat. Végül egy jótanáccsal búcsúzott: – Azért legyen óvatos a meccsen. Vigyázzon magára s a feleségére! A VIP-ban fognak ülni, de tömegben azért vigyázzon! Csak üljön a helyén, figyeljen, és tapasztaljon, rendben? – Ezekkel a szavakkal tessékelt ki a szobájából. Végigmentem a folyóson, amit a Sport Klub játékosairól készített gyerekrajzok díszítettek.
