Megjártam életem első éles NHL bajnoki meccsét. A szomszédos Svédországban játszott a szinte svéd Red Wings a St. Louis Blues ellen. Közel sem volt akkora hangulat, mint például tavasszal a világbajnokságon, de megérte.
Minden úgy kezdődött, hogy még nyáron elkezdtem fűteni a barátaimat, hogy húzzunk ki Stockholmba a Red Wings - Blues meccsre, ha már tavaly kihagytuk a prágai NHL szezonkezdő mérkőzést. Végül hárman törtek meg az érvek súlya alatt: a Leveles kupa győztes, Pappauer a köztisztviselő és az NHL 94 OB döntőse. A sport egyelőre legitim és hihető érv nagyszerű asszonyaink szemében egy kis kiruccanáshoz. Ők is értik, hogy egy NHL mérkőzés olyan dolog, amiről még álmodni sem mertünk gyerekkorunkban. A nyitott koripályákon, a Trabant hátsó ülésén, a Csehszlovák határon a vámost várva nem tűnt éppen valószínű dolognak, hogy egy napon felugrunk egy fapadosra és kiruccanunk Stockholmba egy NHL meccsre. Olyan messzinek tűnt, mint hogy a tenyerünkbe izzadt Matchbox Honda eredetije a miénk lehet valamikor. Indulás előtt ezekről beszélgettünk, és arról, hogy milyen valószínűtlennek tűnik, hogy ennyire természetes ma az a lehetőség. Már ezért megérte elzavarni a kommereket.
A fapadosok az egyes terminálról indulnak, ami valaha nagyvilági izgalmas hely volt. Ma provinciális és sallangmentesnek tűnt inkább. A svéd alkohol árak ismeretében gyorsan felpakoltunk két üveg jó szeszt a boltban. Erre szükség is volt, mert valami miatt nagyon szimpatikusnak talált az egyik szolgálatban álló svéd rendőrkutya a határon. Persze ok nélkül. Aztán legközelebb akkor nyúltunk az üveghez, amikor megkaptuk a szobánkat. Két emeletes ágy a föld alatt egy ablak nélküli szobában. Legalább tiszta volt.
Azt nem mondhatnám, hogy lázban égett Stockholm a mérkőzés miatt, de mindenki tudta, mi folyik. Jó fej lett a határőr és a rendőrcsaj, amikor kiderült, miért jöttünk. A rendőrnővel még el is beszélgettünk a bandyról, Zlatán mázli góljáról és a Debrecen Kalmar elleni sikeréről. Komolyan veszik itt a női egyenjogúságot a nők is. Szóval svédek nem az a túl szenvedélyes népség. Szurkolni például egyáltalán nem tudnak. Hozzájuk képest az amerikai különítmény egészen hasonlított egy szervezett olasz ultra csoportra. A svédek közül természetesen mindenki a Wingsnek szurkolt. Nagy szomorúságukra éppen a nagy svéd sztárok nem mutattak sokat a jégen. Persze jóval szervezettebb és tehetségesebb csapat a Wings a Bluesnál. Mégis, a másik oldalon több volt az akarás. Mi azért minden gólnak egyformán örültünk. Már amiről nem csúsztunk le a szünetben folytatott óriás hoki csocsó viadal miatt. A folyósón is ment a hepaj. Promózták az NHL 10-et, volt kapuralövés, Stiga asztali hoki meg egy még profibb játéktermi kivitelű változat.
Élőben nézve talán még szembetűnőbb, hogy ez egészen más játék, mint amit Európában vagy itthon játszanak. Sokkal több a fizikai munka, sokkal több a kemény ütközés. Kegyetlenül gyors az iram, így nem nagyon lehet bambulni a meccs közben. Biztos ami biztos, fel is vetettem a meccset. A fontosabb dolgokra emkékeztem, de nem unatkoztam egyáltalán az újranézésnél. A Wings játéka gyakran egy félelmetes gépezetre emlékeztet. Már a tavalyi döntőn is játszott, hogy ez a gépezet nem hibátlan. És mintha hiányozna belőle a kiszámíthatatlanság. A Blues még mindig nagyon messze van attól, hogy jó csapat legyen. Paul Kariya visszatérésére nagy szükségük van. A csatár utolsó teljes szezonjában 49 gólt szerzett, és ezen a meccsen kettővel indított. A következőn két gólpasszt adott. A harmadikon meg csúnyán kikaptak a Thrasherstől. Szóval itt a kiszámíthatlatlansággal nincs gond. Ilyen ez a Blues.
Ha nem is változtatta meg az életemet egy éles NHL mérkőzés, mégis nagyon boldog vagyok hogy láttam ilyet is. Mondjuk nem sokban különbözött az atlantai előszezon meccstől, amit tavaly láttam. Kihúztam egy tételt a "Megtenni, mielőtt megvénülök!" listámról. Aki teheti azért inkább az Egyesült államokba vagy Kanadába menjen hangulatos NHL meccsért.
