Folytatjuk Dave Bidini kanadai zenész és hokiőrült csíki élményeinek közreadását. Lassan megjelenik a történetben a Steaua is. Az első rész itt, a második rész itt olvasható.
Nem volt még Jágrnak bundesliga lobonca, se fülbevalója. De már felismerhető a többi védjegyéről: a kipirult arcáról, a boborék sisakjáról és csibészes szeméről. Volt még egy két ismerős arc a képen akiknek nem jutott eszembe a neve (Jiři Slegr és Jaroslav Modry szerepelt még ebben a csapatban). 1987, még a kommunizmus összeomlása előtt vagyunk, és Jágr még nem több mint 15 éves. Még nem követik játékosfigyelők, még három éve van addig, hogy az első kör ötödikjeként draftolja a Pittsburgh Penguins. Itt kéri majd a 68-as mezszámot, annak az emlékére, amikor hazáját lerohanták a szovjet tankok. Még nem magasodott a többiek fölé, és még messze nincsenek meg a profik között is figyelemreméltóan széles vállai. 1987-ben életét ilyen hokiőrült kelet-európai kisvárosok tornáin élte 24 óra vonatútra otthonától. Elképzelem, ahogy robog a vonata sötét erdőkön és hegyeken át, szárított húst eszik kenyérrel, távol mindentől, és azon morfondírozik, vajon milyen hoki és milyen ellenfél várja az úticéljánál. Így járom én is most ezt a vidéket. Tizenötévesen még egy hajszál választotta el azoktól a képességektől, amik korának legelegánsabb csatárává tették. Még tizenegy év választja el attól, hogy a prágai óváros főterén a magasba emelje a tömeg előtt az olimpiai aranyérmét. Vajon jártak ilyen célok Jágr fejében, amikor kikorcsolyázott a Vákár csarnok jegére, vagy egyszerűen csak a játék érdekelte?
Jágr, az ugrani készülő oroszlán.
Továbbléptem az orosz csapat fotójához, amin kiszúrtam Pavel Buret. Apró fejével, kis karjaival mered a kamerába egy védő válla mögül. Egy fürge kis manó. Ő és a bátyja még Moszkvában tanulták meg az alapokat a fegyelemmániás apjuktól, akivel már egyikük sincs beszélő viszonyban. Úgy száguldozott a tó jegén, a botját maga előtt lóbálva, mint egy felhúzós kis játék, sebessége nem csípőből, nem combból, hanem a lábfejéből eredt. Az 1996-os olimpia elődöntőjében öt gólt vágott a finneknek. A döntőben a csehekkel játszottak, akik játéka Jágrre épült, úgy ahogyan az oroszoké Buréra. Ők ketten uralták a jeget.
Pavel Bure Moszkvából, pimasz kis elitjátékos. Gyorsasága és fürge keze serdülő korától kiemelte őt a többiek közül. A buszos utazás derogált neki, de összeszorított fogakkal végignyomta a túrákat olyan megállókkal, mint Csíkszereda, csak hogy olyan csapatokkal játsszon, mint Észak-Korea, akikénél szedett-vedettebb szerelést még életében nem látott. Mégis, itt találkozott először Jágrral, a 21. század elejének másik meghatározó játékosával. Itt a Vákár Lajos csarnokban formálódott a sport jövője, itt kezdődött a két játékosok stílusának az a keveredése, ami később, Lemieux és Gretzky visszavonulása után meghatározta a modern jégkorong karakterét. Jágr és Bure a döntőben találkozott. – Az egy nagyon különleges mérkőzés volt. – emlékszik vissza egy erdélyi rajongó. – Olyan gyors, s változatos. A végén is 4-4 volt az állás.
Otthagytam a fotókat, és bementünk a pályához. Éppen a Progym Gyergyószentmiklós játszott a Sport Klub Csíkszeredával. Karolina a VIP szektorba vezetett, ami a jég fölött a tizedik sornál kezdődött a sajtó páholy alatt. A padokat itt vörössel kárpitozták, előttük feketére festett rózsafa korlát állt. A csarnok kétezer férőhelyes, ebből talán csak száz volt üres. A pálya egyik végében egy régi, 60-as évek stílusában megépített eredményjelző állt, amin az eltelt perceket az órán kigyulladó lámpák jelzik. Mindkét kapu mögött a plafonig érő háló, hogy megállítsa az elszállt korongokat. Ez alatt van a gólbírók kis ketrece, ahonnan a lámpákat irányítják: zöld – megy a játék; piros – gól; fehér – a játék áll. A nézőtér elég viseletes, a műanyag székek kopottak, a padló elkoszolódott az évek során. A lelátóról egy Ciuc sör transzparens lóg. Karolina szerint Csíkszereda két exportcikkéről híres Kelet-Európa szerte, a söréről és a jégkorongjáról. Mondtam neki, hogy Kanadával nagyjából ugyan ez a helyzet. Egy másik transzparens alatt hat rohamosztagos állt cigarettázva, háttal a játéknak rohamsisakban, kék-fehér terepszínű ruhában.
A játékot leginkább a Csíkszereda irányította. Gyergyószentmiklós egy kisváros Csíkszeredától ötven kilométerre, ahol a játékosok egy völgyben álló szabadtéri műjégen edzenek és játsszák mérkőzéseiket. Romániában a mai napig csak két fedett jégpálya van, a Vákár csarnokon kívül még egy Bukarestben. A Progym azon kevés csapatok egyike, ahol a játékosok bérét teljes egészében az önkormányzat állja, a legtöbb helyen azonban helyi gazdasági élet erőfeszítése tartja el a csapatot. A Gyergyó sem képességek, sem csapatjáték terén nem veszi fel a versenyt a Sport Klubbal. A Csíkszereda támadásait rendre két védő vezeti, a 6-os számú Nagy Attila, és az 5-ös Adorján István. Egyikük sisakján sem volt arcvédő, és mindkettő az ifjú Randy Carlyle stílusában játszik: gyors, fizikai játék, és nagy nekiiramodás, amint megvan a pakk. Egy másik játékos is megragadott. A szomorú arcú Geréb János, a negyven körüli veterán csatár, aki leszegett fejjel, mereven korcsolyázott, de rutinjával és hozzáértésével így is kiemelkedett a fiatalabb játékostársai közül. Az ifjak közül, egy apró csatár tűnt ki, egy kis pörgős motolla, aki cikázva hajszolta végig a korongot. Mozgékonysága megóvta attól, hogy leütközzék. Megkérdeztem Ferencet, hogy ki az a srác. Azt mondta Vákár Lajos és felfelé mutogatott.
– Kovács Lajos – segítette ki Karolina.
– Kicsoda?
– Vákár Lajos unokája.
A Csíkszereda simán nyert. A nézők jórészt csendesek voltak a meccs alatt, de felmordultak, amikor megjelent egy melegítőruhás csoport a két kispad között. Mindkét tábor felpattant és fütyülni és kiabálni kezdtek a melegítősökre. Egy öregember az öklét rázva kiabálta, hogy „Kazuku!”, ami azt jelenti cigány, de Románia szerte rasszista gúnyként használják. A jégen a játékosok felfigyeltek a változásra, és le is lassult a játék. A melegítősök összébb zártak, és egy falanxterként álltak a stadionban. Ferenc is a fejét rázva szitkozódott, míg Karolina zavartan a padlóra szegezte a tekintetét, és csak annyit mondott: - Steaua.
Még mindig folytatjuk.
