A jégkorong blogon a cikk 181 hozzászólást kapott. Sokaknak volt véleményük a történtekről. Volt konstruktív és kevésbé konstruktív hozzászólás.  A végén le is zárták a hozzászólási lehetőséget a szerkesztők, így nem tudtam megköszönni a kommentárokat. Összegzésül még annyit akartam írni, hogy most élünk meg egy felívelő korszakot a jégkorongban. Nekünk van esélyünk megerősíteni a hoki kultúrát, hagyományokat teremteni. Olyan lehetőségeink vannak, mint az egyre jobb színvonalú játék, az erős online közösség. Az lesz a klasszikus, amit most hozunk létre. Nem a nyolcvanas évek elkeseredett világát kéne másolni. Jelenleg leginkább a sportvezetők hozzák a régi  világot, a makkoscipős mellébeszélős figurát. Nem illenek a képbe.

***

Nekem ez a magyar Winter Classic túlzottan klasszikusra sikerült.  Hozta a magyar sportélet összes rossz sztereotipiáját. A legtöbb szó arról fog esni, hogy miért nem engedték be azokat a szurkolókat, akiknek jegyük volt, vagy jegyet akartak venni? A biztonsági cég, a szövetség vagy a rendőrség a hibás? Ki hozta a rend védelmében azt a döntést, hogy bezárják a kapukat? Már elindult a mutogatás, de nem lesznek nagy meglepetések, mindenki hozta a klasszikus formáját. Ennél fontosabb, hogy legközelebb nem a nyolcvanas éveket kéne  másolni.

A rendőrség előre szólt, hogy Budapest öt kerületében igazoltatni fognak, valamint ruhaátvizsgálást foganatosíthatnak. Telerakták a helyszínt rohamosztagosokkal. Amikor úgy döntöttek, hogy helyzet van, akkor vezényszavakat kiabáltak a jegyüket lengető szurkolóknak. Pont azt a szerepet hozták, amiért sokan meccsre járnak a nyolcvanas évek vége óta, és ami miatt még többen elszoktak a meccsekről.

Az ultrák szeretik az erejüket új díszletek között felmutatni. Futball bajnoki szünetben jól jön egy-egy ilyen esemény, ahol megmutatják, milyen lenne a hangulat, ha ráérnének máskor is. A hangos szurkolás, a nagy kiabálás, a sok dob, jót tesz a hangulatnak. A másik tábor szurkálása is jóleső tud lenni. Ezek a körülmények kétségtelenül segítenek abban, hogy néző és játékos egyaránt nagynak érezze a tétet, fontosnak a buzdítást. Az hogy a játékkal nem törődnek, a szabályokat nem értik, és kifejezetten trágárok, az nem segít a hangulaton.

A szövetség sokat fog mismásolni. Nem ismerik el felelősségüket a minősíthetetlen szervezésért, a jegyterjesztés hibáiért. Úgy tesznek, mint akik szerettek volna egy csodálatos ajándékot adni a sportrajongók egyetemes közösségének, de nem tehetnek arról, hogy félresiklott. Sajnos nagyon nehezen tudnak csak lépést tartani a hazai jégkorong fejlődésével. Majd a futball huligánokat fogják okolni, hogy elrontották ezt a szép ünnepet.

A kemény vonalas hokirajongók igazán csak a serdülő tornákon találják meg az igazi hokit, és az igazi értő nézőket, akik gyakran szintén apukák. Nekik ez egy újabb bizonyíték arra, hogy saját hazájukban üldözöttként kell élniük. Ismét ellopták tőlük a jégkorongot. Tőlük, akik annyit szenvedtek érte. Fogadkoznak majd, hogy soha többé nem ülnek fel a csábításnak.

Ezzel az idei Winter Classickal senki nem lehetett elégedett. Nekem egészen egyszerű dolgok hiányoztak. A szervezők biztosítsák a jegyvásárlást, a bejutást és a kijutást. Jó lett volna tudni, ki hova mehet be, melyik szektorba hol árusítják a jegyet. Ha inni szeretnék valamit akkor egyszerűen vehessek valamit. Akár forralt bort is. A mosdó ne legyen használhatatlan. Ha van már kivetítő, akkor legyen visszajátszás is. Ha egy óra szünet van a két meccs között, akkor legyen valami műsor.

Az egész rendezvény lényegében volt klasszikus. Foglyul ejtette a múlt. Ezt az eseményt, mintha szürkezoknis pártitkárok és kultúrosok szervezték volna, akik azt hiszik, a retro hullámmal újra sikk lett az amiben élnek. A retro azt jelenti, hogy nincs szolgáltatás, durva a portás, a pincér, citrompótlós a tea, fenyegető a rendőr. Nem kell rá költeni semmit, mert régen sem költöttünk. Sajnos ez a retro nincs eléggé távol tőlünk, hogy vicces legyen. Az a korszak, amit sikerült felidézni az a nyolcvanas évek C csoportos vergődése, ahol a jégkorong az ellenállás egyik formája volt. A sportolók vagy csibészek vagy nemes gladiátorok voltak, de semmiképpen sem a szó mai értelmében vett élsportolók. Ültünk egy lepukkant létesítményben, hosszan sorbanálltunk a bejutásért, a mű teáért, a háztartási zsírból kent kenyérért. Néztük az enervált meccset és azt a szurkolsát, aminek ahogyan a nyolcvanas években, most sem volt sok köze a sporthoz. 

A kommunista korszak öröksége az jégkorong üldöztetésének nosztalgiája. Olyan, mint a katonatörétnetek. Szívesen idézzük fel, de nem akarjuk újraélni. Mi nem vagyunk oroszok, hogy a szovjet hoki köré kanyaríthatnánk egy cukros habos nemzeti jégrevüt. A magyar jégkorongnak sosem volt igazi aranykora. Ha valamikor, akkor talán a harmincas években volt nemzetközileg jegyzett a jégkorongunk. Volt két-három komolyan vehető csapat. Néhány sokoldalú atléta, és hétvégenként egy-kétezer ember a Műlyégpálya fa lelátóin. Ha valamit, akkor ezt érdemes lehet visszahozni. Gyönyörű környezet, igazi fa kapuk, békebeli hangulat, forraltbor, jó szervezés. Valahogy így nézne ki: