Munka után araszoltam haza a pénteki forgalomban. Bosszankodtam a kereszteződésbe ragadt autókon, a kátyukon, a vészvillógós kocsikon az abc előtt. Ugyan az az egymást és mindent leszarós hangulat, mint mindig. Eszembe jutott, hogy este a szlovákok ellen játszunk a hoki vébén. Az igazi hoki vébén. Csodálkoztam, hogy nem kerített be a hangulat. Nem számoltam vissza a napokat, órákat. Bekerítettek a hétköznapok, sok szívózás, értelmetlen dagonyázás, a szarral gurigázás. Cammogott a kocsisor, néztem amint repülnek a kocsi ablakán kipöckölt égő csikkek. A pirosnál mocskos Fedél Nélkült mutogatott egy tablettástól beszívott homless. A pokolba kívántam az egészet hetet. Feltekertem a zenét. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy nekem ma este még egyszerre fog dobbani. Aztán azért belejöttem.
A komolyabb ünnepek előtt mindig van valami készülődés. Ilyen az advent a karácsony előtt vagy a böjt húsvét előtt. Nekem most nem jött össze a hangulatba hozás. A semmitmondó és bulváros NS cikkektől kirázott a hideg. Talán a Jégkorszakkal vagy a Magyar hoki-sztorival kellett volna a párnám alatt aludnom? Na nem! A jégkorong.blog profi felkészülési írásai jók voltak, azzal lehetett volna. Valószínűleg én nem voltam olyan állapotban.
Aztán ahogyan a várt vagy rettegett időpontok szoktak, a sok hűhó után ez is elérkezett. A játékosoknak ki kellett korcsolyázniuk a jégre, nekem meg oda kellett ülnöm a tévé elé. Itt már nincs maszatolás, latolgatás. Ezt a mérkőzést nehéz volt csak látni, aki a tévé elé ült az végigélte. És irigyelte azokat, akik ott lehettek helyben. Nem tudom, kinek mi járt a fejében. Nekem egyetlen egy sem jutott eszembe a bődületes közhelyszótárból, sem a 70 év, sem az, hogy itthon vagyunk, sem az, hogy nyomjuk le/szeressük a tótokat. Amit láttam az színtiszta sport volt, akarás, taktika, csapatszellem, ahol Sille, Ondrejcik nem magyar, nem szlovák, hanem csapattag. A sport nem sors, pláne nem a nemzet sorsa. Amit láttam az példa volt. Arra, hogy mit érhet el néhány egészséges lelkű fiatalember, akiket a sport nevelt tiszteletre, küzdőszellemre, összetartásra. Az a helyzet, hogy ez a 26-os keret nem tükre a magyar társadalomnak, üdítő kivételek. Olyan fiatalemberek, akik komolyan veszik a munkájukat, felelősséget vállalnak egymásért és a teljesítményükért. Sokkal jobbak, mint mi. Szurkoljunk nekik! Merítsünk erőt, és kövessük példájukat!
Keretes írásunk (csúnya szavakkal)
Amit a magyar sportsajtó állócsillaga a Nemzeti Sport képes volt lehozni az újságban a szlovákiai elleni meccsről az mindannak a megcsúfolása, amitől a magyar hoki jó. Hagyományaihoz híven érzelgős, hagymázos, csöpögős maszlag a meccstudósításuk. "Potyogtak a könnyek. Svájcban, Magyarországon, a határokon túl egyaránt." És hasonló lényegtelen és a tényeket messze elkerülő ömlengés. Hát elmentek ti a kurva anyátokba! Én veled nem sírtam, és nem hozsannáztam a hősies helytállást, nem átkoztam a balsorsot, nem sopánkodtam hullarabló módra Ocskay Gábor hiányán. Ezeket a dolgokat megéli az ember, és ha megindítja tartást ad neki, nem pedig nyilvánosan onanizál rajtuk. A sportban nincs szerencse, és nem csak az eredmény számít. Ideje lenne megtanulni. És megtisztelni azzal a magyar sportot azzal, hogy nem olcsó fürdőskurva módjára eregetik fel nyávogva a legszánalmasabb közhelyeket a sport-nemzet-balsors háromszögből. Fel kéne nőni a magyar sporthoz.
Ahogyan tavaly a sapporoi anyagokat, a szlovák-magyar összefoglalóját is megnézhetjük a youtube-on Krisz76 jóvoltából.
